Vissza a főoldalra

Fonográf revival – 2012. március 25.

  Tegnap az Illés-klubban (amit havonta rendeznek az FMH-ban) 4 dalra összeállt a Fonográf. A dolgot persze nagy titkolózás előzte meg, a törzs-klubtagok imádják játszani a kiválasztott bennfentest, de szerencsére néhány órával(!) korábban megelevenedett a riadólánc :-) és eljutott hozzám a hír. Aki egy kicsit is érintett ebben a témában, ismerheti a dolog abszurditását, figyelembe véve Szörényi Levente hozzáállását az egész zenekarhoz, továbbá Hattyúdal-koncertjét és fogadkozását, hogy többé tényleg soha, ezen kívül kellően utálják, de legalábbis unják is egymást a fiúk. Szóval ez tényleg egy rocktörténelmi csoda volt, még ha a 4 dal nem a legfelejthetetlenebb halmazból került is ki. És mindezt 3 méterről élvezhettük!

Copf – 2012. március 15.

  Ma a Milla-tüntetésen a kezembe nyomtak egy Népszavát. A 2. oldalon (ahol nem mellesleg azt tárgyalták, hogy az uniós pénzügyminiszterek hogy elítélik a magyar gazdaságpolitikát) egy képen szerepelt 3 ország pénzügyminisztere. A svédnek copfja van... én egy olyan országban szeretnék élni, ahol a pénzügyminiszternek copfja lehet. (Amúgy konkrétan is, az első copfos férfi, aki szembe jön az utcán, valószínűleg jobb lenne, mint Matolcsy...)

Tünti – 2011. október 1.

  Ma elmaradt a Klubrádióban az Aczélsodrony, mert a szakszervezeti tüntetést közvetítették. Erről is Orbán tehet :-) és tényleg...

PZ és a balneológia – 2011. március 13.

  Pokorni Zoltán mondta: „[...] olyan szakok, amelyekre a magyar társadalom és annak képviseletében eljáró kormány a köz érdekére való tekintettel nem tart igényt [...] ilyen a balneológia. A bálnatenyésztés az egy létező tudomány, Új-Zélandon és Ausztráliában van is gazdasági relevanciája, de Magyarországon igen kevés. Bálnatenyésztésben jártas professzorok lehetnek Magyarországon is, de nekünk erre igazán nincs szükségünk. Ne tiltsuk meg, hogy valaki ezt akarja tanulni a saját pénzét kockáztatva, de ne rendeljük meg”.
Csak az a baj, hogy a balneológia a gyógyforrásoknak, gyógyvizeknek a gyógyfürdői alkalmazásával és hatásaival foglalkozó tudomány, magyarul gyógyfürdőtan. Magyarországon balneológiai egyesület is működik.

Az a bajom, hogy egy jó ideje már Pokorni az egyetlen - bár éppen ezért már nem túl - kormányközeli arc, aki pusztán ostoba, de legalább nem akar szándékosan ártani. Kit szeressek arrafelé mostantól..?

Médiatörvény – 2011. január 17.

  Hócipős szemelvények a nemzetközi visszhangból.

Magánnyugdíjpénztár – 2011. január 16.

  Az egy dolog, hogy miniszterelnökünket egyáltalán nem érdekli, hogy hosszú távon javítson valamit az ország helyzetén, mindössze a jelenlegi életszínvonal látványos romlását akarja néhány évig megakadályozni, hiszen e birka nép vezetőjeként ebbe az egybe bukhat bele. Erre annak idején Medgyessy külföldi kölcsönt vett föl, most a jövőbeni nyugdíjakból veszünk „kölcsön”. (Miközben sajnos a szájkarate mögött semmi komoly valós gazdaságfellendítő intézkedés nem történik.)
Azért javaslom, hogy sétáljatok be szépen a hivatalba, és írjátok alá a „maradok a magánban” papírt, mert egyszer minden kormány megbukik, és a következő kormány egy (két-három) tolvonással mindent vissza tud állítani (beszámítják az éveiteket, stb.), csak egyet nem tud megtenni: ha kiviszitek (hagyjátok kivinni) a pénzeteket a magánbiztosítótól, az oda vissza már nem kerül.

Tüntetés – 2011. január 15.

  Tegnap a Parlament előtt tüntettem a sajtószabadságért. Tisztára mint a régi szép időkben, 20 évet fiatalodtam, újra jött a gimnazista fíling, volt Bródy és Miért hagytuk, hogy így legyen?, követelések pontokba rendezve. Remek. Január 27-én folytatjuk.

Schmitt Pál és a Borz(alom) – 2011. január 14.

  Idézet „az államelnököt helyettesítő Schmitt Pál” (Para Kovács Imre - Hócipő) :-) leírt újévi beszédéből: „Isten áld meg a magyart, jó kedvel, bőséggel”.
És persze én vagyok idegenszívű :-)
A hivatal későbbi kommünikéjében azt állította, az elnök a helyesírási hibákkal a nyelvápolás fontosságára akarta felhívni a figyelmet.
Kíváncsi vagyok, a pedofília problémájára hogyan fogja ugyanezt :)
Azt nem értem, a Himnuszt mér nem inkább copy-paste-elték..
A hülyeség súlyosabb foka, amikor nem is látod be, hogy hülyét csinálsz magadból. Hiszen nyilván volna a közelben néhány ember, aki legalábbis megszűrné a hibákat, csak hozzájuk ez nem jut el. Mintha egy vak ember nem fogadna el öltözködési tanácsokat. Ez az igazán ijesztő ránk nézve is, hiszen ez a mi elnökünk és a csapata.
Persze a teljes elhülyülés tüneteit a Word helyesírás-ellenőrzője enyhíti, csak hát ami egyik helyen jó, máshol rossz. Többek között ezért is szeretjük ezt a nyelvet. Már aki :-) Tehát egy szoftver ugyan lehet okosabb, mint az „elnök” és teljes stábja, de azért leérettségizni nem tudna ;-) Eleve mókás, hogy valaki odáig jut el agyilag, hogy ami a Word nem húz alá, az jó...
Amúgy leszarom az elnök helyesírását, sőt az újévi beszéd egészét is. Azt már kevésbé, hogy nyilvánvalóan látszik: semmiféle alkotmányossági kontrollra nemcsak motiváció nincs, hanem eleve az ehhez szükséges szellemi kapacitásnak sincs meg a töredéke sem. (A teljes „csapatban” természetesen.)

Szörényi Levente - Hattyúdal - Aréna – 2010. december 28.

  Szörényi Levente Hattyúdal koncertjéről vegyes érzelmekkel távoztam. Egyfelől a mind szerzői, mind előadói szempontból egyedülálló életmű iránti elfogultság, másfelől a konkrét, friss és nem igazán jó élmények és benyomások kavarogtak bennem.
A koncert a „szóló” dalokkal kezdődött (a szimfónikus zenekar és egy ismeretlenekből álló rockbanda kíséretében). Sajnos a novemberben látott Sting - Symphonicity koncerthez hasonlóan itt is az volt a problémám, hogy 1-2 kivételes pillanattól eltekintve a szimfónikus zenekar semmit, de legalábbis semmi olyat nem tett hozzá a produkcióhoz, amit 1-2 billentyűssel és más „hagyományos” közreműködőkkel, esetleg 1-2 extra vendéggel ne lehetett volna megoldani. (Itt el kell mondanom, hogy a karmester viszont üdítő színfoltja volt a produkciónak. Nemcsak a kihagyhatatlan, ám valójában - ha a próbákon még nem is, magán a koncerten már mindenképpen - fölösleges zenekarvezető szerepet játszotta, hanem beleéléssel és sajátos „show”-val járult hozzá az előadáshoz.) A technikai stábra rosszat legfeljebb annyit mondhatunk, hogy 2010-ben, profi szinten, amikor elkezdődik egy zongoraszóló, akkor azonnal illene a zongoristát mutatni, nemcsak miután már majdnem befejezte.
Sajnos Levente érthetetlen viszolygása, amellyel a Fonográf időszakot mesterségesen ki szeretné zárni életművéből, évek, évtizedek óta nagyon nagy veszteség a zeneértő közönség számára. Bizonyára részben ez a dac kényszerít ki aztán olyan dalválasztásokat, amelyek miután halkak, és így egy finomabb, kevésbé rockos hangképzést követelnek meg, a magasabb lágéban már-már megoldhatatlannak bizonyultak énektechnikailag (Hej barátom, Ne kérdezd tőlem vagy a ráadás Ősz van már). Szerencsére miután a „szóló” albumok - leginkább az Utazás esetében - csak hivatalosan jelentenek szóló dalokat, valójában a Fonográf éra teremtményei, itt azért részesülhettünk a 70-es évek mind zeneileg, mind szövegileg kifinomultabb korszakából. Mindenképpen ez a blokk volt tehát a koncert csúcspontja mindjárt az elején. Olyan dalok hangzottak el, mint a Dal az ártatlanságról vagy A lány, akit szerettem. Ezek után a Visszatérés albumról következett néhány jobb dal, amelyeket néhány vendég (duda, hegedű, harmonika, tekerőlant) színesített. Miután a Fonográf neve alatt futó dalokat „tilos” volt játszani, sor került a harmadik szóló albumra, a Végtelen útonra is. Ezzel még nem lett volna baj, ha pl. A múzsa csókja, az Éjszakai telefonok, a Lány hintaszékkel vagy elsősorban a Művészbejáró hangzik el, de sajnos ezek egyike sem került műsorra.
A program közepén a rockoperákból hallhattunk részleteket. Sajnos itt is több volt a „kötelezőnél”, amit a '90 után készült művekből (Veled, uram, Attila, stb.) kellett végighallgatnunk. Próbáltam nyitottan állni ezekhez, de továbbra is borzasztónak, dallamtalannak, kaotikus, a sok szimfónikus és rockban használt hangszerekkel „alibi” hangszerelt semminek, a szerzőhöz semmiképpen nem méltó daraboknak vélem ezeket a műveket. A végén az István, a király három leghíresebb dala mentette meg a blokkot, melyeket természetesen a közönség is föllélegezve, boldogan ünnepelt.
A harmadik blokk az elmaradhatatlan Illés dalokból állt. Ha már csakis az Illés számít, legalább itt vártam volna némi váratlant, ismert de kevésbé triviális dalokat (Eltávozott nap, Színes ceruzák, Keresem a szót, Add a kezed, stb.) de sajnos csak a Ne gondold, Kégli-dal, Utcán halmazból kerültek elő a szokásosak. Ráadásnak az Emlék M-nek stílusosabb és talán könnyebb is lett volna az Ősz van már kínlódása helyett.
Összességében a taps - részemről mindenképpen - inkább az életműnek szólt, kevésbé a konkrét koncertélménynek. És ebben az életműben nemcsak ezek a dalok szerepelnek. Amikor hazaértem, gyorsan feltettem az Útközbent. Néhány dal túléli őt. Az utókor majd megmondja, melyek.

Kampányújság – 2010. szeptember 22.

  Tegnap elolvastam a Fidesz kampányújságát. A legnagyobb csalódás Igaly Diána, aki a kedvenc olimpiai bajnokom (úgy nyert, hogy meghazudtolt minden, a mélymagyar nemzeti fatál-lélekre vonatkozó sztereotípiát). De a legdurvább, hogy a végén ironikusnak szánt választási horoszkóp van. Ezek megpróbálnak viccelni!!! Egészen szánalmas. Eddig elég jól ment a „lemerülök és kibekkelek” taktika, de ami sok, az sok :-)

Megbeszéljük – 2010. február 18.

  Ez egészen elképesztő, azt hiszem. Egy férfi betelefonál a Klubrádió műsorába, OV egypártrendszerre tett bejelentésére reagálva. A fickó OV-párt szavazó. Nem túl okos, de nem is teljesen hülye, ilyeténképpen nagyjából jól reprezentálja azt a tömeget, amelyik elmegy választani, de nem pontosan tudja, mit cselekszik. Érdemes meghallgatni. Hogyan reagál egy „hívő”, amikor egy bődületes és veszélyes baromságot hall hite tárgyától, és nem is ért vele egyet.

Megbeszéljük 2010.02.17. mp3

NFL cikk viccesen, kezdőknek is a Hócipőben – 2010. február 17.

  Nagy kedvencem, Para-Kovács Imre írt egy hosszabb hangvételű cikket a Hócipőben az amerikai footballról. Szokás szerint olyan, mintha én írtam volna, csak jobb :-)

Csernok a Klubrádióban

  Csernok Attila új könyve (A valóság erejével) kapcsán május útán újra megszólalt röviden a Klubrádió Hetes Stúdiójában.

Roger Hodgson Bécsben – 2009. október 1.

  Elképesztő koncerten voltam tegnap. Hodgson (Supertramp) kettesben játszott a bécsi műpában. 3 napja tudtuk meg, és még sikerült megszerezni az utolsó 2 jegyet. De tényleg. Nem is egymás mellé, hanem egymás mögé. A legdurvább, hogy ketten voltak a színpadon, ő és egy Aaron MacDonald nevű (nekem) ismeretlen kanadai. Nos az, hogy Hodgson gitározik, zongorázik, és miközben jobbkézzel komoly kíséretet játszik, balkézzel oktávban egy nem akármilyen basszust nyom érdekes ritmusban, egy teljesen más ritmusú dallamot énekel, na szóval ez nem volt meglepetés, viszont McDonald eközben mindenen játszott, szaxofonozott, klarinétozott, furulyázott, orgonált, zongorázott és (nem akárhogyan) szájharmónikázott. Volt, hogy ebből többet egyszerre, jobb kézzel orgonált, ballal szaxofonozott... Ja és tetszőleges lágéban énekelt, ha kellett, sűrűn váltogatva... Ketten jobbak voltak, mint a jelenlegi 17 tagú Supertramp, noha azok sem rosszak egyáltalán... Szoros a verseny nálam az év legjobb koncertje címért :-) Persze az Eagles mégis csak az Eagles... ;-)

Napkelte – 2009. szeptember 26.

  Egyik napról a másikra levették az MTV műsoráról a Napkeltét, gazdasági okokra hivatkozva. Hehe, persze :-) Bár szinte sosem néztem (reggelenként én inkább a Klubrádiót szoktam hallgatni), azt hiszem, ilyesmi civilizáltabb helyeken nem történhet így. Attól tartok, a jövő elkezdődött...

Nyárbúcsúztató – 2009. szeptember 1.

  Vége a nyárnak :-( Nem volt rossz, leginkább az eseményturizmus jegyében telt, bár a végén egy egyszerű levezetés esett be Toscanában, az elején pedig egy „sima” Karib-tenger és Délkelet-USA körúttal kezdődött, de aztán mindjárt a HUN-CAN (0:9) hokimeccs Zürichben, a Roland Garros Párizsban, Eagles koncert Prágában, Bruce Springsteen Bécsben és U2 Zágrábban. Végülis nem unatkoztam... Valahogy meg kell élni ezt a válságot :-) Persze a Farkasházynak ez semmi lenne... :-)

Arkadiy Gips – 2009. augusztus 21.

  Tegnap a házibuliban, ahol voltam, megjelent 3 orosz (cigány)zenész. Ez még nem lett volna akkora meglepetés, mivel sokan voltunk ott amatőr vagy profi zenészként, beleértve a házigazdát is. Aztán szép lassan kiderült, miközben elővették 7 húros orosz gitárjaikat, hogy Arkadiy Gips ill. Kolpakov Trio néven Madonnával turnéznak. Először azt hittük, ők az előzenekar (mintha az semmi lenne :-) ), de nem, vele is játszanak. Íme. Miután kiimprovizálták magukat, és mi is fölszedtük az állunkat a padlóról, muszáj volt velük játszanunk egyet :-) Egy igazán latinos dalunk van, azt rájuk erőltettük. Udvariasak és virtuózak voltak, mi élveztük... :-)

  Persze most már mi is híresek vagyunk, hiszen szeptember 6-án a Gödörben lépünk föl. Remélem, képes leszek kezelni a sikert, celebséget és rocksztárságot :-)

Élsport – 2009. július 20.

  Az élsport egyetlen célja a szórakoztatás.* Ezen az állításon nagyon sokan egyből vitatkozni szoktak velem, de általában igazi érvek nélkül. Szerintem viszont annak a sportágnak, amely nem tartja el magát, vagyis a szponzorokon, reklámokon keresztül a közönsége nem tartja el, gyakorlatilag semmi értelme. E sportágak (profi) képviselői valójában egy fikcióért (pl. olimpiai aranyérem) tönkreteszik magukat, miközben igazából senki nem kíváncsi rájuk, legfeljebb a győztes futamot ill. meccset nézik meg az ő, valamint esélyesebb ellenfeleinek honfitársai. (És értelmetlen büszkeség tölti el őket az éremtáblázat láttán, különösen hazánkban, ahol azt számolgatjuk, hogy a lakosságra levetítve mennyire elsők vagyunk a világon. Mintha ez bárkit érdekelne vagy bárhol is számítana. Pont annyira, mint a 16 Nobel-díjas...) Nézzünk magunkba. Hányan nézünk meg olyan kajak-kenu versenyt, amelyben nem szerepel magyar? Vagy folytathatnám, vívás, súlyemelés (erre szerintem a világon is csak azok kíváncsiak, akik csinálták vagy csinálják, és/vagy edzők, illetve a családtagok), de legyünk őszinték, ide sorolhatjuk bátran a vízilabdát is. Gyakorlatilag senki nem néz meg egy olyan meccset, amelyben nem a hazája csapata az egyik résztvevő. Sajnos ezzel sikeresen kiszórtuk gyakorlatilag az összes magyar sikersportágat... Nem véletlen, hogy amint egy valóban népszerű sportban van egész kevés sikerünk, azonnal lázban ég az ország, és túl lelkesítjük mind magukat a sportolókat, mind önmagunkat. Ez történt Talmácsival és Szávayval is. Persze nincs veszve minden, talán egy év múlva szabadkozni fogok, és még inkább nyilván örülni, hogy Talmácsi világbajnok lett a király kategóriában, Szávay pedig szoros küzdelemben verte Safinát a wimbledoni döntőben... És leginkább hogy a magyar hokiválogatott visszajutott és megragadt az A csoportban.

  Miután az előbbi okfejtéssel kiszórtuk a legtöbb értelmetlen, látványtalan, érdektelen teljesítménysportot, már csak azzal a néhány dopping góccal kéne kezdeni valamit, amik teljesítmény-jellegük ellenére – számomra kissé érthetetlenül – mégis népszerűek. Gondolok itt pl. az úszásra, a kerékpározásra és az atlétikára. Persze igazából csak az úszást nem értem, mit szeret a világ a faltól falig vízborzoláson. A biciklinél legalább látványos a táj, az atlétika a sok különböző eseményt szinte egyidőben mutatva tud úgy-ahogy érdekes lenni. Persze a dopping tönkreteszi az egészet. Sajnos a világ szemlélete még mindig nem tudott elrugaszkodni arról az beállítódásról, hogy a sportversenyek a college-ból jövő fiatal úriemberek megmérettetései. Ez régóta nem így van. Ez kőkemény üzlet, ezen belül szórakoztatóipari vállalkozás, ami (túl) sok áldozatot megér. Bizonyos doppingszereket nagyon tiltani és ellenőrizni kellene, ugyanakkor sokat engedélyezni kéne, így legalább rendes orvosi felügyelet mellett (és így talán kevésbé) tenné tönkre magát a sportoló. Erről a témáról egy nagyon jó cikk jelent meg a Magyar Narancsban a pekingi olimpia után.

  Összességében én a '80-as, '90-es évek Jugoszláviáját hoznám föl követendő példának. Miben voltak ők jók? Futball, kézilabda, röplabda, vízilabda, kosárlabda, tenisz. És nem nagyon emlékszem híres jugoszláv sportlövőre (bár Sidney-ben 2 érmükből az egyiket ezzel nyerték), kajakosra vagy súlyemelőre. De szép is lenne mindez nálunk. 10 kajak-kenu és 10 úszás aranyérmet adnék egy stabilan 10 közti férfi teniszezőért és egy világbajnoki 3. helyezett futballválogatottért... Sajnálom :-)

  * Ez alól talán csak a technikai sportok kivételek, ahol – bár kétségtelenül melléktermékként, de – a később a hétköznapokban is fölhasználható fejlesztések is értékesek.

Hócipő – Elismerő nyilatkozat – 2009. július 1.

  Úgy a magam, mint a saját nevemben soha el nem múló köszönetemet fejezem ki a Kossuth Rádió mindazon vezetőinek és munkatársainak, különösen az Aktuális Szerkesztőség, azon belül is a Krónika szerkesztőinek, műsorvezetőinek és riportereinek, akik felülemelkedve a közszolgálati médiummal szemben támasztott elemi követelményeken hősiesen kitartva és gondolkodást nem tűrően támogatták a jobboldalt az elmúlt 5 évben, s abból is kirívóan a legutóbbi fél évben.

  A szent szolgalelkűség tradícióinak említett közrádiós sajtóhordárai (sajtóhorda tagjai) Piszkos Fredet meghazudtoló leleménnyel hangolták hallgatók millióit megbízóik ellen. (Mellékkörülményként ne hallgassuk el, hogy e milliók egyazon lendülettel el is hagyták a Kossuth Rádiót – eb ura fakó, ez az üzemi veszteség, Ugocsa non coronat.) Imént írott aktivitásukkal nem csekély mértékben járultak a választás ismert eredményének kialakulásához. Sem a Szentikirályi utcávól, sem a Reviczky utcából nem érheti őket szemrehányás, hiszen a jelzett hölgyek és urak – e köszönetnyilvánítás címzettjei – félretéve minden szakmai normát, dicsőséges dilettantizmussal tették mások dolgát, s mások halálát megvető bátorsággal büfizték mikrofonon keresztül az éterbe skrupulusok nélküli elfogultságaikat.

  Egyidejűleg köszönetemet fejezem ki az érintett felügyelő és ellenőrző testületek mindazon tagjainak, akik felelősségüket öntudatosan és konokul mulasztva, s ellentmondást nem tűrően elősegítették, hogy a fentebb jelölt hölgyek és urak zavaró körülményektől mentesen fejthessék ki kimagasló kontraproduktivitással járó tevékenységüket.

  Fentiek alapján magas helyen szándékozom javaslatba hozni, hogy olyan díj alapíttassék, amely egyszerre képes kifejezni az alázatos tárgyszerűtlenséggel ötvöződő felkészületlenség, illetve a céltudatos hülyeséggel elegyes félművelt szépelgés iránti elkötelezettség elismerését.

  Béke soraikra!

  Ceterum censeo: módosítsák a médiatörvényt olyképpen, hogy a civil kurátorotk közé alanyi jogon delegálhassa egy tagját a Magyar Pszichiátriai Társaság. A tudós lélekgyógyászra – az évtizedes tapasztalat szerint – mindhárom testületben igen nagy szükség látszik lenni.

  G. A. Trelleborg
  Örebro, Svédország

Die Welt – 2009. június 29.

  „A Jobbik aligha találhatott volna olyan termékeny talajt a maga eszméi számára, ha az EP-választások másik győztese, a jobboldali Fidesz 2006 óta nem teremtette volna meg a nemzeti kirekesztés általános légkörét. Az ellenfeleket, azaz a szocialistákat és a liberális SzDSz-t nem más politikai nézetek képviselőiként, hanem árulóként, hazátlan jöttmentként és a magyarság ellenségeként kezelte. Most pedig ellenfeleit nem leváltással, hanem örök időkre szóló megsemmisítéssel fenyegeti... Csak a Fidesz, és különösen annak elnöke, Orbán Viktor általá vált lehetővé, hogy az alig leplezett rasszizmus és az antiszemitizmus szalonképessé vált a politikai és a köznyelvben.” Írja a jobboldali Die Welt publicistája. Hoppá.

Nemzettudat – 2009. június 26.

  Szóval hogy is van ez? Pontosan mit jelent, hogy „nemzet”? Vagy hogy „haza”? És mit jelent, hogy valaki magyar? Ez egy nyelv. Ez egy kultúra? Na de magyar-e az, aki külföldön él, nem tud magyarul, de a szülei Magyarországon születtek, és magyar az anyanyelvük? (Fél)magyar-e a francia államelnök, Sarkozy? Magyar-e Paul Simon (szül. Simon Péter)? Valójában szerintem mindegy. Egyáltalán nem számít. Föl kéne fognotok végre, hogy ez a definiálhatatlan, fiktív fogalom tulajdonképpen nem érdekes. A nemzet és a haza fogalmak fikciók. Az első mindenképpen, a másodikat tekinthetjük talán jogi alapon, mint országot, de nyilván nem így szeretnénk. És éppen ez a két dolog lett összemosva fájdalmasan bután és számítóan, a jól kalkulálható általános rövidlátást és ostobaságot meglovagolva, (jobboldalinak mondott, valójában minden általános politikai eszmét nélkülöző) aktuálpolitikai célokért az ominózus „kapjanak-e magyar állampolgárságot a külföldön élő magyarok” népszavazáskor. Az akkor hangoztatott lehetőségek (szabad mozgás, munkavállalás, stb.) mindegyikét megkapták a romániai, szlovákiai magyarok (és persze a románok, szlovákok is) az Unióhoz való csatlakozással. Vagyis miről is szólt ez a népszavazás? Nem inkább arról, hogy a magyar közélet terén meglehetősen alul- és félretájékoztatott (M1, Dunatévé, Kossuth Rádió), valamint történelmileg (érthetően) erősen „nemzeti érzelmű”, külföldre „szakadt” magyarok innentől egy anyaországi ismerőshöz bejelentkezve leszavazhassanak a jobboldalinak mondott „nép” pártra? Persze nem mind a 3 millió, de az elmúlt 2 szavazás (2002, 2006) bármelyikén elég lett volna néhány ezer e fajta „fanatikus”. És ha már itt tartunk, mitől is jobboldali a mi nagy jobboldali néppártunk? (A nevét nem szeretném leírni.) Mert lengeti a zászlót, koronát úsztat és „jóban van” az egyházakkal? (Utóbbi feltétel részleteit nem akarom tudni, és nem is értem, pontosan mi kell ehhez, persze a konkrétan beígért pénzeken kívül.) Az senkit nem érdekel, hogy összevissza beszélnek, gazdaságilag lehetetlen demagógiával lovagolják meg a már említett rövidlátást és ostobaságot? Elég ennyi, hogy elhiggyétek, ők nemzetiek, ők igazi magyarok, míg a másik oldal csak törtető és önző (esetleg valamilyen homályos összeesküvés következményeként rosszindulatúan nemzetvesztő) emberek gyülekezete? (Szerintem nem erről van szó, azt hiszem, az LMP-s csávó fogalmazta meg jól.) Persze a másik oldal sem sokkal jobb, néhány emberen kívül az is tele van opportunistákkal, de főleg ostobákkal. Mégis, sok mindent el kell néznünk nekik, ha az az alternatíva, hogy visszajön az, aki valahogy sosem veszít eléggé. Ez baj. Mármint, hogy el kell néznünk. Érdekes probléma, hogy a szomszédosokban élő magyarok nagy része miért szavazna mindenképpen oda, és miért van az „anyások” (ld. később) között is több millió ilyen. Tényleg elég, ha zászlót lengetünk és misére járunk? Vajon miért? Egy olyan országban, ahol a lakosság 7-8%-a követi valamely egyház tanításait, és azoknak az aránya is kevesebb mint 20%-ra tehető, akik néha megfordulnak valamilyen egyházi intézményben ill. rendezvényen, miért lehet ezzel szavazatokat szerezni? És ne mondjátok nekem, hogy nyitottak volnátok minden politikai programra, akár a balnak mondott oldaléra is, csak hát ezek olyan gonoszak, önzőek, és hazugok, hogy hát nem lehet. Ez baromság, ti is tudjátok. Történhetne akármi, a koronaúsztatásra szavaznátok, ehhez csak jól jönnek a problémák, a másik oldal hülyeségei. Olyan, mintha lennének érveitek.

  Pedig mi is ez a magyarság dolog, nemzettudat, stb.? Ezzel kezdtem, térjünk vissza rá kicsit. Mi értelme is van ennek? Mit jelent, hogy büszkének lenni arra, hogy magyar vagyok? Befolyásolhatom ezt? Ha 50-es bicepszet csinálok, vagy világcsúcsot 110 gáton, esetleg PhD-t asztrobiológiából, vagy írok egy jó dalt, na arra lehet büszkének lenni. A vezetéknevemre, anyanyelvemre, cipőméretemre nem sok értelmét látom. Mit akarsz azzal mondani, hogy hordod a kokárdát napokkal, hetekkel március 15. előtt és után? Hogy magyar vagy? Ezt gondoltuk, és egyébként is, mi közünk hozzá? Vagy hogy a néppártra fogsz szavazni? Ehhez sincs semmi közünk, és nem is értjük, miért akarod ezt nekünk az utcán demonstrálni. Jövök veled szembe március 20-án, arasznyi kokárdádat látva csak értetlen vagyok, hogy miért akarsz velem, aki nem ismerlek, bármit is közölni. De váljék egészségedre, ha így jobban érzed magadat. És akkor a nemzettudat. Valaki definiálhatná ezt nekem egyszer már. Bár tehát nem pontosan tudom, mi az, szerintem nekem is volt. Úgy hiszem, 20 évvel ezelőtt (többé-kevésbé) egyetértettem volna veletek. Rám is hatottak azok a belémnevelt, ostoba sztereotípiák. Mire gondolok? Hát, a sok olimpiai érem, a sok Nobel-díjas, meg hogy (a természetesen örökké hálátlan) Európa védőbástyája, meg hogy a legszebb, legkifejezőbb, legbonyolultabb nyelv (hölgyeim, uraim, ezek értelmezhetetlen állítások), meg hogy az élelmes magyar. (Na ez leginkább, amitől falnak megyek. Mégis miben? Pl. adócsalásban...? Ja hogy ti nem. Aha. És minden szoftver legális a gépeden, zenéket, filmeket sem másoltál soha.) Ostobaság, hogy nemzettudat (bár még mindig nem mondtátok meg, mi is az) vagy van valakiben, vagy nincs. Bennem szerintetek nincs. Bizony, lehet, hogy így van. És ha még hozzáteszem, hogy ez a személyiség fejlődésem része, lehet, hogy ki is dobattatok a nemzettestből... :-) Meglepő lehet számotokra, de a világ közepe, legszebb nyelv dolgoktól el lehet jutni odáig, hogy ezeknek semmi értelme, jelentősége nincs. Nem könnyű, kezdetektől belénk plántált, ezért természetesnek tűnő gondolatokat, a saját kultúránkat, tudásunkat etalonnak tekintő sok baromságot nehezebb elveszíteni, mint egy tetoválást. Nekem ez 5 kontinens mintegy 40 országának meglátogatásával, 2 világnyelv ismeretével, de legfőképpen persze némi nyitottsággal viszonylag könnyen ment. Talán szerencsém volt, hogy így alakult az életem, de mindenki megpróbálhatja.

  Ja, hogy az amerikaiak (értsd USA-beliek) is folyton zászlókat lengetnek? Hát ja. Daddy minden reggel a kamasz fiaival kimegy a kertbe, és tisztelegve fölhúzzák a csillagos lobogót. Ez röhejes? Számomra kétségtelenül. Csakhogy nekik valahogy mégsem áll olyan szarul. Vajon miért? Nem pontosan tudom. Talán hogy náluk ez kizárólag pozitív dolgokhoz társul, nálunk meg túlnyomó többségében negatívakhoz. Az biztos, hogy ott ehhez semmi ellenségeskedés nem járul, nem valami ellen csinálják, míg nálunk ez egyfajta dac, a szomszédokkal, egyéb népekkel, a balsorssal (jaj, hagyjuk már ezt) való szembenállás része. És mi egy nagyon kicsi nemzet vagyunk (ezt is föl kéne fognotok végre), nincs jelentőségünk. A C-vitamin fontos, így Szentgyörgyi is fontos, de az, hogy magyar volt, rohadtul érdektelen. Szerintetek kit érdekelt rajtunk kívül, hogy Simonyi, az MS Office kitalálója magyar, amikor az űrben volt? Senkit. Teljes joggal. Amerika velünk ellentétben sok szempontból a világ legnagyobb nemzete. (Itt persze megint előkerül, hogy mi is az a nemzet, és jöttök a sok hülyeséggel, hogy amerikai nemzet nincs is, stb. Nagyon úgy tűnik, szerintük igenis van... És bizony, Paul Simon nem magyar, hanem egy (zseniális) amerikai rockzenész, pedig a szülei a Dob utcában születtek. Ez van. És a másik odalon, egy néger is lehet magyar, csak nem szoktátok meg. Legtöbbetek ki nem mondana ilyet.) Szóval Amerika lengetheti a zászlót (bár én akkor sem tenném a mostani eszemmel, ha amerikai lennék, csak pesze amerikaiként nem lenne a mostani eszem...), de nekünk a legtöbbször, a legtöbb helyen értelmetlen és erőltetett. Nincs erre semmi szükség.

  Ja, igen, a buta amerikai, a beképzelt, arrogáns francia nem tudja, hol van Magyarország, keveri Budapestet Bukaresttel? Drága honfitársaim, akik elvárjátok egy franciától, hogy ismerje Budapestet, hányan tudjátok Moldávia fővárosát? Pedig közel van, mindössze 2 határ, és nem messzebb, mint Németország, csak éppen kelet felé. És Örményországét, Grúziáét, Azerbajdzsánét? Továbbmegyek, mi Pennsylvania székhelye? És hol található a térképen (mármint az állam)? Oké, „megelégszem” egyetlen ott található település nevével is... Csak mert körülbelül neki van azonos gazdasági és kulturális jelentősége Magyarországéval. (Voltaképpen ez sem igaz, lakossága több mint 12 millió, gazdasága is sokkal erősebb a miénknél, és sokkal több jelenlegi vagy közelmúltbeli híres embert is ad a világnak.) Hoppá. Gondoltatok már így erre? Tartok tőle, nem. Ja hogy az USA csak 1 ország, ilyeténképpen a földrajzkönyvben ugyanúgy 1 fejezet volt, mint Bulgária. És ki mondja meg, hogy a te magyar földrajzkönyved szerinti műveltség az, amit illik mindenkinek elsajátítania? Vagy hogy Moldávia csak 20 éves, akkor az nem gáz, ha nem tudjuk? Vedd már észre, hogy mennyire magyar központú a gondolkodásod! Az ameriakiak buták? Ez baromság. Olyanokat tudnak, amit észre sem veszel, mert nem tudod, hogy nem tudod. (Pl. megtanítják őket vitázni, vagy kiállni közönség elé, és előadni valamit. Nézz körül, ezek nálunk nagyon hiányoznak.) Bizony, nem vagyunk a világ közepe, és nem minden úgy jó, ahogy mi gondoljuk. De legalábbis nem csak úgy jó. Amúgy se nagyon legyél nagyra a nemzeteddel! Attól, hogy te jó családból való vagy, elvégezted az iskoláidat, és a barátaid, ismerőseid nagy része is hasonló hozzád, még az ország lakosságának több mint egyharmada funkcionális analfabéta. De persze mi, többiek hű de nagyon műveltek vagyunk. Emlékszel még a kovalens kötésre? Mi Newton 3 törvénye? Hogy hívták az USA 2. elnökét? Mondj Katona Józseftől egy művet a Bánk Bán mellett! (Ezek általános iskolai kérdések, csak szólok.)

  A szlovákok (románok, stb.) szemét nacionalisták? Ez egyrészt nem igaz ebben a formában, bár hülyék persze mindenhol akadnak. Mindenesetre erre nem válasz, hogy mi is ostobaságokat állítunk magunkról. Vajon miért is szemetek a szlovákok, románok, stb.? Miért is tép minket a balsors? Mert az tép minket, szegény ártatlanokat, akik persze erre leleményességgel válaszolunk, túlélendő a történelmet és a gonosz, ellenséges szomszédos és távolabbi rosszindulatot. (Szerintetek ez a logikai láncolat így nem röhejes amúgy?) Tekintsünk bele kicsit a történelmünkbe hidegen, közömbösen. Nem könnyű, túl sok ostobaságot tanultunk, de próbáljuk meg. Mielőtt kikúrod a kocsidra a nyeles-magyarország matricát, vagy hajtókádra a kitűzőt, gondolkodj el picit, mire is jó ez! Meg egyáltalán, mit akarsz közölni ezzel velem, aki nem is ismerlek? Amúgy is, az az ország sose létezett. Vagy ha igen, akkor meg ne gyertek nekem azzal, hogy pl. az 1. világháborúba a korlátozott cselekvőképességünk miatt rángattak bele mások! (Kedvencem a 64 vármegye. Nem tudom, hányan tudjátok, de az úgy jön ki, hogy a 72-ből levonjuk (levonják) a 8 horvátot... De azért a térképen rajtahagyják, hehe. Agyrém. (Igaz, a horvátok nélkül legalább már egy kicsit több, mint 50% magyar lakott volna az országban...) Bár így legalább egész használható, fogantyús nagy-magyar vágódeszkát lehet kapni a szittya boltban :-) )

  Ti, akik kokárdát hordtok áprilisban, akik szerint a legkifejezőbb nyelv a magyar, miközben ezt az egyet beszélitek rendesen, anyanyelvi szinten, akik szerint a franciák, szlovákok, oroszok, románok szemét módon elbántak velünk, akik csak olyan pártra szavaztok, amelyik jobboldalinak mondja magát, és minden mástól elhatárolódik, próbáljátok meg ezeket a dolgokat egyszer érzelmek nélkül, kívülállóként tekinteni. A jéghideg racionalitás amúgy is nagyon sokszor segít. Nem mindig, ez igaz, de jóval többször, mint ahányszor igénybe veszitek.

A komáromi pontonhíd, avagy a nagy történelmi szembenézés – 2009. június 26.

  Az alábbi szöveg időnként saját lerövidítéseket tartalmaz ugyan, de többnyire szó szerinti idézethalmaz Csernok Attila A komáromi pontonhíd című könyvének első feléből (amely önmaga is tele van idézetekkel). Mivel mindenki azt ír a honlapjára, amit akar (kis túlzással), nem volt kedvem jelezni, ha néhol az én egész vagy fél mondatom szerepel, de semmiképpen nem vindikálnám magamnak a dicsőséget e tények fáradságos összegyűjtéséért, a kései, de még mindig hasznos „nagy történelmi szembenézés” megkönnyítéséért. A részletekért természetesen érdemes elolvasni a könyvet, ez tulajdonképpen csak „promóció”.

  A „balsors akit régen tép”, a háromszínű nemzeti önsajnálat megható lehet a Himnuszban, de nagy baj, ha elhisszük a feloldozás szavait: „Megbűnhődte már e nép...”. Ezen jól el lehet érzékenyülni, ám egyrészt a bűnhődés nem igaz, másrészt ebből nem lesz korszerű Magyarország, nem lehet „emelkedő nemzet”.

  Járjuk körül nemzeti mítoszainkat. Ha nem nézünk be a kulisszák mögé, nem kutakodunk elfeledett könyvek után, örök időkre megrekedünk a háromszínű giccs, a „csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország”, „hiszek Magyarország feltámadásában”, „nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács”, „áruló Görgey”, „hazaáruló Károlyi”, „országvesztő kommunisták”, „Trianon, hol nemzet süllyed el”, meg a „64 vármegye” típusú „történelem” szintjén. Sem Görgey, sem Károlyi nem volt áruló, nem a kommunisták vesztegették el az országot, és „egész Magyarország” nem volt mennyország. Trianon bölcsőjét pedig nem 1918-ban, hanem a XV. századtól, nem Franciaországban, hanem Magyarországon faragták.

  A Török Birodalom a korábbi fegyverszünet megújítását ajánlotta, de alig hagyva időt a válaszra, sereggel érkezett az ország déli határaira. Ekkor Magyarország kihagyott egy esélyt: „Szulejmán, ha 1520-ban még nem is kötötte fegyverszüneti ajánlatát meghódolási feltételekhez, de szabad átvonulást kért Bécs felé.” Az ajánlatot az ország urai válasz nélkül hagyták, a szultán követét bezárták (mások szerint megölték). Mohács a magyar királyi hatalom, a magyar főnemesség, röviden a középkori Magyar Királyság teljes csődje. Szokás arra hivatkozni, hogy a Magyarország három részre szakadásának az oszmán terjeszkedés volt az oka. Ez azonban csak saját felelősségünk szokásos elhárítása, a „balsors” felelőssége. Éppen ellenkezőleg történt. A 150 éves török uralom is csak következmény. Az Európa dolgaiban tájékozatlan nemesség, a bárók hozták az országra. Ők okozták az ország részekre szakadását, a középkori Magyarország fölbomlását. Máig emlegetjük, hogy Európát védtük a „pogány töröktől”, holott csupán a Habsburg birodalmat védtük a török-francia szövetségtől.

  Mohácstól Trianonig hosszú évszázadok tévedésekkel, hibákkal, bűnökkel teli, keserves útja vezetett. A XVIII. században volt egy ígéretes reformkísérlet. II. József megpróbálta kiemelni évszázados elmaradottságából ezt a vármegyéibe és latin nyelvébe süllyedt archaikus országot. De a reformok sértették a nemesi nemzet kiváltságait, és a német nyelv bevezetése jó ürügy volt a reformok ellen lázítani.

  Mielőtt a magyarok és „kisebbségeik” témájában bárki bármit mond, annak tudatában tegye, hogy az országban a magyarok aránya a XVIII. század végén mindössze 29-30%-ra, a XIX. század közepén is csak 35-37% tehető. Más szóval a nemzetiségeknek (román, horvát, szerb, német, szlovák, rutén) közel kétharmados többségük volt.

  Az XIX. század első felét a szelektív magyar nacionalizmus jellemezte. Ez nagyjából annyit jelentett, hogy a magyarok nacionalizmusa jogos és igazságos, de hogy jön ahhoz egy „tót atyafi” vagy egy „bocskoros oláh paraszt”, hogy egyáltalán nacionalista legyen? A szabadságharc kitörésekor a magyar kormány és a nemzetiségek között megromlott viszonyt az osztrák diplomácia azonnal felhasználta. Március és június között a szerbek és a szlovákok nyelvhasználatot (mert addig ezek szerint nem volt ugyebár!), a szerbek önálló vajdaságot, a románok autonómiát akartak, a horvátok a Magyarországtól való elszakadást követelték.

  „Haladó hagyomány” nálunk, hogy a „magyar kard” legyőzhetetlen, ha mégsem, akkor ez csakis árulás miatt következhetett be. A Kossuth féle „áruló Görgey” koncepciónak ugyan semmi köze a valósághoz, de ez senki sem érdekelt. A tájékozatlan, tudatlan tömeget, ahogy napjainkban, akkor is könnyű volt félrevezetni. Kossuth és Görgey nézeteltérését megelőzte Kossuth és Széchenyi ellentéte. Kossuth győzőtt, és miközben Széchenyi hidat és Akadémiát épített, fölismerte Ausztria nagyhatalmi léte mögött megbújó nemzetközi érdekeket, és figyelmezetett a nemzetiségekkel való konfliktus fenyegetésére, Kossuth belesodorta a nemzetet egy eleve kilátástalan fegyveres konfliktusba. Rövidlátó nacionalizmusa megágyazott Trianonnak. A fegyveres harc előre látható bukását még túléltük volna, a nagyobb baj az volt, hogy a Trianont megelőző évszázad derekán a magyarság és a nemzetiségek között annyira megromlott a viszony, hogy ez évtizedek múlva megakadályozta „Nagy-Magyarország” „belső kiegyezését”. Az 1867-es kiegyezés, különösen az 1868-as Deák-Eötvös féle nemzetiségi törvény elvben lehetőséget adott volna a Bach korszak(!) reformjainak folytatására. Sajnos azonban az uralkodó osztályok titkos álláspontja és célja a törvény megszavazása ellenére is a nemzetiségek teljes asszimilációjának megvalósítása volt. Amit Eötvös elkerülni javasolt, néhány évtizeden belül sajnálatos módon valósággá vált. Széchenyi a század 40-es éveiben, Eötvös két évtizeddel később próbálta észhez téríteni a magyar felsőbbrendűséget már-már eszelős konoksággal hirdető és érvényesítő nemességet. „A magyar nemzetiségi törvény rendelkezései elérhették volna a Deák és Eötvös által kitűzött célt: nem az ország lakóinak elmagyarosítását, amit Eötvös tébolynak nevezett, hanem átformálásukat a magyar állam lojális polgáraivá; nem külsődleges, formai egységet, hanem az érzelmek egységét.” [Eisemann, 1904] A következő fél évszázadot azonban nem ezek az eszmék, hanem tébolyult akarnokok, a vármegyék beszűkült világából a nagypolitikába emelkedett dzsentrik, Bánffy Dezső, a két Tisza és az elvakult nacionalista főrend, Apponyi uralta. Miközben a Monarchia osztrák fele jelentős lépéseket tett a nemzetiségi kérdés megoldására, magyar politikusok egész sora, egymást követő miniszterelnökök képviselték azt a magyar szupremáciának nevezett öngyilkos eszmét, azt a belpolitikai zsákutcát, amire néhány évtized múltán Trianon adta meg a választ. 1867-ben 42-44% volt a magyarok aránya az országban. A Monarchiában 45% volt a szlávok aránya. A kiutat sokan abban látták, hogy a dualizmust valamiféle föderalizmussal kell fölváltani. Voltak tehát gondolkodó elmék a birodalomban, akik előre látták, hogy a lakosság közel felét kitevő szlávok elégedetlensége bajt okozhat. Az ígéretes föderalizmusból nem lett semmi, mert a német centralisták mellett a magyar vezetők is olyan heves ellenállást fejtettek ki az új alkotmánytervezettel szemben, hogy Ferenc József császár meghátrált, és letéve az összebékítés tervéről menesztette a föderalista szemléletű Karl von Hohenwart gróf kabinetjét. A magyarok „föl voltak háborodva, hogy felsőbbrendű szerepüket meg merték kérdőjelezni”.

  1910-ben a Monarchia 51 milliós lakosságából 46% volt szláv (cseh, morva, szlovák, horvát, szerb, lengyel, rutén), 6% volt a románok aránya. A két „uralkodó” nemzet, a német 23%, a magyar 20%-ot képviselt. A Horvátországgal számított „Nagy-Magyarország” területén a magyarok aránya 48% volt. E növekvő arány azonban nem a magyarság gyorsabb szaporodására utal. Részben az önkéntes asszimiláció eredménye volt, részben azonban arra vezethető vissza, hogy – az évtizedeken át folytatott erőszakos magyarosítás, nyelvhasználat tiltás, nemzetiségi iskolabezárás, stb. következtében – 1910-ben mintegy 600-700 ezer román, szlovák, ruszin, szerb és német kényszerből vallotta magát magyarnak. Ha ennek hatását figyelmen kívül hagyjuk, a magyarok aránya 44-45%-ra tehető, de ez is csak úgy, ha a 4.5%-nyi zsidóságot a magyarsághoz számítjuk. Mivel ezt a zsidóságot szűk 3 évtized múlva a magyar kormányok kiközösítették, a kibontakozú antiszemitizmus, majd a holokauszt ismeretében az eljárás jogossága megkérdőjelezhető. Nélkülük 1910-ben a mai autókra kirakott matricákon szereplő, igazából soha nem létezett ország magyarságának aránya 40%-ra tehető.

  „A történelem ritkán dob olyan lehetőséget egy nemzet elé, mint 1914-ben. Magyarországnak most lett volna alkalma arra, hogy egész súlyával szembeforduljon a császári házzal és a minden magyar nemzeti érdektől elkülönült háborúval.” Már volt külön magyar országgyűlés, csak annyit kellett volna mondania, hogy az ország nem akarja ezt a háborút, sem pénzzel, sem katonával nem vesz részt benne. Egy ilyen lépés előtt azonban rendbe kellett volna tenni dolgainkat, ki kellett volna egyezni a horvátokkal, románokkal, szerbekkel és szlovákokkal. Erre pedig senki nem volt hajlandó. Szabad nyelvhasználatot, szavazati jogot és – még kimondani is borzalmas – autonómiát kellett volna adni a nemzetiségeknek. Ezt pedig nemcsak a politikai-nemesi elit, hanem a magyarok többsége sem akarta. Ez volt az akadály, nem a kiegyezési szerződés. A XX. század elejére már széles rétegekbe leszivárgott a magyar felsőbbrendűség eszméje. A miniszterelnök lemondásával és más közjogi lépésekkel látványosan el lehetett volna határolódni. Tiszának nem volt kötelező az uralkodó szózatát aláírni. A háború után Apponyi (Kossuth mellett az egyik valódi jelentős nemzetvesztőnk, nem is értem, róla miért nem neveznek el minden településen egy nagyobb utcát vagy teret) is azzal mentegetőzött a béketárgyaláson, hogy az ország a háború kitörésekor nem bírt teljes függetlenséggel. Ellenkezőleg, Magyarországnak voltak jogai, tehetett volna a háború ellen. Csak hát az ország inkább a „megállj, megállj, kutya Szerbia, nem lesz tiéd soha Bosznia”, ill. „foly a vad rác kutya vére, megtanítunk a magyarok istenére” versikék skandálásában találta meg az összhangot... A központi hatalmak ugyanakkor már 1914 végén elvesztették a háborút. Németország és a Monarchia összesen 3.7 milliónyi katonai erővel rendelkezett, ezzel szemben az antanthatalmak – orosz, francia, angol, belga, szerb, montenegrói – 5.7 millió fővel kezdték a háborút. (Ebben a számításban még nincs figyelembe véve az USA biztosra vehető beavatkozása, ami után már nincs is mit számolni.) A Monarchia hadiipara alacsony színvonalú, az antanthatalmak gazdasági ereje szinte korlátlan. 1916-ban is volt lehetőség a kiugrásra, ezzel sem éltünk. A „Gondviselés” azonban még egyszer lenézett ránk. 1917 végén, az oroszországi bolsevik hatalomátvétel, az olaszok caporettói súlyos veresége és Románia összeomlása nyomán komoly formában fölmerült a Monarchiával kötendő különbéke gondolata, és ez esetben az antant kész volt elejteni a (cseh és román) emigránsoknak tett ígéreteket. Az amerikai elnök és az angol miniszterelnök nyilvános állásfoglalása is alátámasztotta az ajánlat komolyságát. A császár és a Monarchia vezetői azonban nem akarták vagy nem merték vállalni német szövetségesük cserben hagyását. Az antant pedig pontosan ugyanazt javasolta, amivel Ferenc József is próbálkozott már 1871-ben, vagyis a Monarchia szövetségi állammá alakítását. Ezt osztrák politikusok közreműködése mellett a magyar főrendek buktatták meg. 1918-ban is ellöktük a békére felénk nyújtott kezet. Ez volt a „balsors” utolsó húzása, ami végül Magyarországot földarabolta. Nem az őszirózsás forradalomban, nem a Tanácsköztársaságban, legkevésbé Trianonban kell keresni a felelősöket. Volt egy pillanat, amikor a „balsors” évszázadai, a Dózsa féle felkelés és Mohács, a török megszállás és a Habsburg uralom, 1848 megvadított nemzetiségei és a kiegyezés utáni erőszakos magyarosítás mind feledésbe merültek. Garai nádor és Werbőczy, Kossuth és Szemere, Apponyi Albert és Tisza István ballépései felett egy pillanatra szemet hunyt a történelem. Tiszának megadatott, hogy az utolsó pillanatban mindent jóvátegyen. Államférfivá magasodhatott volna az utolsó felvonásban, ha 1918. január 10-én – Lloyd Georg és Wilson beszédeire reagálva – bejelenti, hogy Magyarország fölmondja a dualizmust, a további vérontás elkerülése végett fegyverszünetet kér, kilép a háborúból, és elfogadja az antant rendezésre vonatkozó javaslatait. Ausztria nem volt abban a helyzetben, hogy ezt fegyverrel vagy bárhogyan megakadályozza.

  Miután Tisza végül 1918 októberében bejelentette, hogy elvesztettük a háborút, a császár Károlyi Mihályt nevezte ki miniszterelnöknek. Károlyi csődgondnoki feladatot kapott, mégis vannak, akik – történelemhamisítástól és egészen alpári gyalázkodástól sem visszariadva, magukat a Horthy-rendszerbe visszaálmodva – az ő nyakába varrják Trianont. Őt hibáztatják, hogy a kiegyezés óta konokul és ostobán eltékozolt évtizedek csődtömegéből 72 nap alatt nem tudott egy ép, „ezeréves Nagy-Magyarországot” kihozni. Ehhez nincs mit hozzáfűzni. Tökéletesen mindegy, hogy Károlyi bízott vagy nem a „majdani békekonferencia” méltányosságában. A fronton a hadsereg alakulatai – legelőször a nemzetiségi ezredek – 1918 végén sorban megtagadták az engedelmességet, mindenki ment haza. A flottát át kellett adni a horvátoknak. Ezek után kellett volna Károlyinak egy nemlétező haderővel megállni a „Kárpátok bércein”...

  Sokan vagyunk, akik szívesen elfelejtenénk Versailles-t, és az Európai Unió korában szívesebben beszélnénk Brüsszelről. Semmi értelme azt ismételgetni, hogy Trianon tette tönkre Magyarországot, ez egyszerűen nem igaz. Trianon csak következmény, a törvényszerű végkifejlet. Bölcsőjét a XV-XVI. században magyarok faragták. A XIX. század negyvenes éveiben, a reformkorban, a magyar nemesség Ausztria-ellenes mozgalma, szabadságharca ringatta. Ha Széchenyire hallgatnak, és a Habsburg Birodalomban békén maradva a pórnép felemelésén, művelődésük elemi feltételein munkálkodnak, a gazdasági és kulturális gyarapodás útját választják, néhány évtized alatt megerősödve, az ország területén élő nemzetiségekkel a „frigyeket” megkötve, jobb helyzetben várhatták volna a századfordulót. De eleink a kiegyezést követően nem frigyeket kötöttek, hanem nemzetiségi milliókat igyekeztek magyarrá átgyúrni. Így esély lett volna arra, hogy létrehozzuk valamikor a többségükben magyarlakta területek Magyarországát. Trianonban találkozónk volt a Történelemmel, és az benyújtotta a számlát.

  Az ukrajnai katasztrófa (Don-kanyar és Voronyezs) története nem sokban különbözik az eddigi történettől, ezt is leginkább magunknak köszönhetjük. Egy ország, melynek vezető rétege, értelmiségének jelentős része húsz éven keresztül a körkörös gyűlölet szellemét terjesztette, területi revízióról álmodozott, avítt irredenta, buta nacionalista és szennyes fajgyűlölő eszmékkel, a magyar felsőbbrendűség mítoszával mérgezte a magyar közvéleményt, nem is érdemelt mást. (Persze mi közük van ehhez azoknak a százezreknek, katonáknak és civileknek, akik értelmetlenül pusztultak el Ukrajnában és Auschwitzban, Mauthausenben vagy Budapest ostrománál.) Kezdjük az elején, hiszen a doni tragédia sem váratlanul pottyant az ölünkbe. „Nagy-Magyarországgal” ellentétben a „Rendi Magyarország” túlélte a trianoni katasztrófát, és kiválasztotta magának vitéz nagybányai Horthy Miklóst, egy volt tengerésztisztet, hogy kormányozza az országot. A kormányzó a maga képére és hasonlatosságára válogatta ki azt a polgári és katonai elitet, akikkel 25 éves országlása alatt a döntéseket hozta. Együttesen képviselték az elvakult nacionalizmust, amely az egész országot a „Nem! Nem! Soha!” rabszolgájává tette, és amely elvezetett 1941-1945-höz, történelmünk legnagyobb katasztrófájához.

  „1918. november 16.: Aki tárgyilagos, annak meg kellett érteni a helyzetet, hogy miért tört ki a forradalom, de azt is, hogy egészen új iránynak, kormányzásnak, az emberekkel való tisztességesebb bánásmódnak kell jönni” [Shvoy Kálmán titkos naplója] Erről szó sem volt, a politikai elit hallani sem akart földreformról, még kevésbé titkos választójogról. Még Bethlen István – a korszak leginkább elfogadható politikusa – is arról értekezett, hogy a magyar nép éretlen a demokráciára. A Horthy-rendszer fő jellemzői végigkísérték a 25 évet, feudális jellegű gazdaság hűbéri hatalmi viszonyokkal, revíziós propagandával és fajgyűlölettel dúsított magyar felsőbbségtudattal. A magát előszeretettel „kereszténynek” nevező rendszer hamar megtalálta a trianoni katasztrófa fő bűnöseit is, a zsidókat. Nem a százezer holdas latifundiumat görcsösen védelmező katolikus egyház, nem is a több tízezer holdas birtokaikhoz ragaszkodú főrendek, nem a nyomort csendőrökkel „kezelő” úri hatalom. A zsidók, sőt a zsidó értelmiségiek. A megoldás: törvényt kell hozni a zsidó értelmiségiek korlátozására, érvényesülésük „arányos csökkentésére”, ahogy azt gróf Teleki Pál 1919-ben kifejtette. Magyarország szégyenére megszületett a XX. századi Európa első zsidótörvénye, a „numerus clausus”.

  „De mit tanult a nemzet Trianonból? Semmit. Felnevelt egy zsebrák, basáskodó, önző és műveletlen középosztályt, s utált mindent és félt mindentől, ami igazi műveltség” [Márai, 1945] Ám láss csodát, a 30-as évek végén a Gondviselés megsajnált bennünket. 1938-ban a Felvidék magyarlakta területei, 1939-ben Kárpátalja, 1940-ben Észak-Erdély, 1941-ben Bácska visszatért az anyaországhoz. Nem vagyok benne biztos, hogy megérdemeltük a mindenható kegyét, mert e nevezetes években szégyenletes események történtek Magyarországon. 1938-ban és 1939-ben is született egy zsidótörvény. 1940-ben „a Turul, úgy is, mint a radikális fiatal antidemokraták akkori szövetsége” elsőként követelte a „a numerus NULLUS bevezetését a zsidó hallgatókkal kapcsolatban.”. Újvidéken pedig megkezdődött a zsidó vallású és lezsidózott honfitársaink tömeges és intézményes megsemmisítése. A bevonulás ünnepe után a szürke hézköznapok kezdődtek. Amikor a magyar hadsereg bevonult, az egeket ostromolta a lakosság öröme. Aztán a virágok elhervadtak, a „visszatért” magyarság pedig – a szlovákokkal együtt – riadtan és hitetlenkedve nézte, ahogy a csehszlovák demokrácia helyébe jött és hamar berendezkedett a Magyarországról jött főispán, a szolgabíró, a csendőr, a magyar közigazgatás. A Felvidéket az úgynevezett „anyaországiak” valamiféle meghódított gyarmatnak tekintették. Az anyaországból érkezetteket „anyásnak” nevezte el a köznyelv. Az őslakosok szemében az „anyás” magyarok egy kiéhezett, neveletlen, műveletlen, erőszakos csürhe tagjai voltak, akik egyetlen céllal, harácsolni, zsákmányt gyűjteni jöttek Ungvárra, Kárpátaljára. A cseheket kezdettől fogva üldözték. Akik nem mentek el maguktól, azokat vagonba rakták és Lengyelországba szállították. Vagyonukat elkobozták, házaikba beköltöztek. (Íme, Magyarországon már 1939-ben megjelent a vagon, mint az etnikai-politikai gyűlölet levezetésére szolgáló „népmozgalmi” eszköz. Ne legyenek illúzióink, a holokauszt főpróbája zajlott Kárpátalján.)

  A második bécsi döntés 1940-ben Észak-Erdélyt is visszaadta Magyarországnak. „Figus Illinyi Albert írta ünnepi cikkében: Nem reflektálunk a zsidók tapsaira, megjelenésükkel és jelenlétükkel ne rontsák el a mi ünnepönket. ... Fokozatosan kezdték megmutatni az új urak valódi, sötét szándékaikat. A kémelhárító váratlanul csapott le a kommunista fiatalságra, és a garanyi internálótáborba vitték a 17-22 éves fiúkat és leányokat. Fentieket követően megkezdődtek a munkaszolgálatra való behívások” [Reviczky Ádám, 1985].

  Harmadik „országgyarapító vállalkozásunk”, Bácska visszafoglalása 1941-ben nemzetközi botrányt kavart. Magyarország – azzal az ürüggyel, hogy a bácskai magyarok veszélyben vannak – megtámadta Jugoszláviát. Teleki Pál miniszterelnök búcsúlevelet írt Horthy kormányzónak, majd öngyilkos lett. (”... A gazemberek oldalára álltunk – mert a mondvacsinált atrocitásokból egy szó sem igaz! ... A legpocsékabb nemzet.”) „Kassán csak a selyemharisnya-üzletek kiürítésében jeleskedtek néhányan, Erdélyben ok nélkül lövöldöztek ijedtükben, de ott a Zenta, Zombor és Újvidék közötti háromszögben már vérgőzös, szédült bosszúállóként törtek rá szerb, zsidó és magyar férfiakra éppen úgy, mint asszonyokra és gyerekekre.” [Reviczky Ádám, 1985]

  A Felvidék, Kárpátalja, Észak-Erdély, Bácska igazi öröm lehetett volna, ha nem keresíti meg mindaz, ami a visszacsatolás után ezeken a területeken történt. A történtek pedig azt bizonyítják, hogy nem érdemeltük meg a kivételes szerencsét. Kaptunk egy esélyt, de nem tudtunk felnőni a a történelmi feladathoz, nem tudtunk élni a „megszenvedett igazsággal”. A Jugoszlávia elleni hadjáratban való részvétel pedig jelezte, hogy a magyar „nemzeti-keresztény” elit képtelen a világban tájékozódni, és veszélyérzete sem működik. A magyarok viselt dolgait aztán Genfben és Londonban, Párizsban és Washingtonban, csehek, románok és szerbek kellően kiszínezve, széltében-hosszában terjesztették. Nem is kellett nagyon kiszínezniük semmit, a megdöbbentő tények magukért beszéltek. A hazugságspirál Trianonnal kezdődött, Újvidékkel folytatódott, és mivel a rendi Magyarország elitje ilyen jól belejött, menetrendszerűen jött Kassa, a szovjet bombázás hazugsága. Igazat adok Telekinek. Valóban „hullarabló”, valóban a „legpocsékabb” volt, de nem a nemzet, hanem politikai-katonai elitje.

  A Szovjetunió elleni német támadás napján, 1941. június 22-én Churchill szózatot intézett a világ népeihez. „... Következésképpen minden tőlünk telhető segítséget megadunk Oroszországnak és az orosz népnek.” Június 23-án Az USA külügyminisztériumának magas rangú tisztviselője, Sumnek Welles hivatalos nyilatkozatában egyebek mellett a következőket mondta: „Amerikának ma egyetlen igazi ellensége van, Hitler Németországa, és egyetlen veszedelem fenyegeti: Hitler esetleges győzelme.” Biztosra vehetjük, hogy Horthy kormányzó és Bárdossy László miniszterelnök, a koronatanács és a kormány tagjai órákon belül megkapták a magyar fordítást. Ne mondja nekem senki, hogy 1941-ben józan ésszel el lehetett képzelni Németország és Japán győzelmét az angol-amerikai-szovjet koalícióval szemben. Barcza György londoni magyar követ írta naplójába 1939. április 16-án: „A szövetségesek az első csatákat el fogják veszíteni, városaikat a németek össze fogják bombázni, de az utolsó csatát, mint eddig mindig, mégis megint az angolok és társaik fogják megnyerni, és az lesz a döntő.”

  Még ma is vannak – sőt, ma vannak csak igazán ezen a furcsa, vegyes magyar „jobboldalon” –, akik a legképtelenebb elméleteket elővezetve igyyekeznek mentegetni Horthy Miklós és rendszere felelősségét. Jobban mondva felelőtlenségét, hogy beugratták az országot a nagyok játszmájába, és a náci Németország oldalán elmasíroztunk a Donig. Nem igaz, hogy „Magyarország a német nyomásnak engedelmeskedve csatlakozott az agresszióhoz”. A németek nem számoltak Magyarország hadbalépésével, csak Romániáéval és Finnországéval. A Barbarossa-tervben Magyarország még megemlítve sincs. Nem szabad persze lekicsinyelni a korabeli magyar kormány dilemmáját. A visszacsatolt területeket Németországnak köszönhették, és megtartásukat is a németek győzelmétől remélhették. Kockáztattuk, hogy Németországnak nem tetsző magatartásunk esetén előbb-utóbb megszállják az országot. Ugyanakkor Hitler 3 fronton harcolt, és nem kérte a kormányzattól a magyar részvételt, így kizárt dolog, hogy vonakodó magatartásunkra azonnal ilyen drasztikus lépéssel válaszolt volna. Hónapokat, akár éveket is nyerhettünk volna tárgyalásokkal, jó szándékunk és katonai felkészületlenségünk hangoztatásával. Mindezek mérlegelése mellett a legrosszabb feltételezés, hogy 1942-ben a németek megszállták volna Magyarországot. Az emberben, anyagban, vagyonban várható veszteségek a magyar csapatok ellenállása esetén sem közelítették volna meg az Ukrajnában, a haláltáborokban, a magyarországi harcokban elszenvedett összes veszteségünket.

  Kristóffy József moszkvai magyar nagykövet jelentette kormányának június 23-án: „Molotov ... közölte velem, hogy a szovjet kormánynak ... nincs követelése vagy támadó szándéka Magyarországgal szemben, nem volt észrevétele, hogy magyar követelések Románia kárára megvalósuljanak, e tekintetben a jövőben sem lesz észrevétele.” Bárdossy átvette e jelentést, de „elfelejtette” közölni kormányának tagjaival és Horthy kormányzóval. A háború után azzal védekezett: „az ideges hangulatban a sürgöny jelentősége elsikkadt”. Ezzel próbálják mentegetni Horthy Miklós felelősségét, noha ez nevetséges. Bárdossy, csakúgy, mint kormánya és a magyar elit Horthy rendszerének „eredménye”, és leginkább névadójának felelőssége volt.

  Nem kis balszerencsénkre északkeleti szomszédunk „bolsevista” ország volt, és a horthysta politikai és katonai elit zsigeri antikommunizmusa minden érvet, minden józan megfontolást felülírt. Az egészben az a döbbenetes, hogy kezdetben Horthy Miklós kormányzó helyesen látta a helyzetet, számolt a nem kedvező erőviszonyokkal: „Ennek megfelelően választ adtam Hitlernek, és közöltem, hogy Magyarország nincs abban a helyzetben, hogy Oroszországnak – méghozzá minden kihívás nélkül – hadat üzenjen. Ilyen lépés a két ország méretei között fennálló igen nagy különbségre és erőink csekély voltára tekintettel valóban nevetségesnek látszott előttem”. A kassai bombázást nyilvánvalóan nem a szovjetek hajtották végre. Számtalan sokszor leírt és elhangzott érv helyett csak néhány megjegyzés ezzel kapcsolatban: Azt a mondatot, hogy „Kassát provokációs céllal felségjelzés nélküli gépek bombázták”, az elmúlt évtizedekben százszor leírták. Anélkül, hogy bárkinek feltűnt volna, ez egy érdelmetlen mondat. Aki eldugja a felségjelzését, az nem provokál, éppen ellenkezőleg, nem akarja, hogy fölismerjék. Horthy emlékirataiból: „Moszkva ezenkívül erélyesen cáfolta, hogy magyar városok ellen intézett „kihívó” bombatámadásokat szovjet repülőgépek hajtották végre. ... Moszkva cáfolata – szemben saját vezérkari főnökünk jelentésével – megfelelt a valóságnak!”. Karsai Elek fontos részletről tudósít: „Mint a háborús bűnösök nürnbergi perében kiderült, Kassa bombázásának ötlete Fütterer német tábornoktól és László (Laucsek) tábornoktól, a magyar vezérkar hadműveleti osztályának vezetőjétől ered.” Mindenesetre a végeredmény, a kassai bombázás után, június 27-én megjelent a hivatalos nyilatkozat: „Magyarország a felségterületén végrehajtott ... ismételt szovjet-orosz légitámadás miatt a Szovjetunióval hadiállapotban lévőnek tekinti magát”. Magyarország tehát az antibolsevizmus és az önvédelem nevében megtámadott egy nagyhatalmat, mely másik két nagyhatalommal állt szövetségben. Mindezt úgy, hogy hadseregének felkészültsége, felszereltsége sem ütötte meg még az elégséges szintet sem.

  Foglaljuk össze a tényeket. Horthy Miklós kormányzó, Bárdossy miniszterelnök és a magyar kormány ismerték Churchill beszédét, amelyben korlátlan támogatást ígért a Szovjetuniónak. Ha az első világháború története nem lett volna elég, Sumner Welles hivatalos nyilatkozata alapján biztosra vehették, hogy az USA be fog avatkozni a szovjet-angol szövetség oldalán. Tisztában voltak azzal, hogy a Syovjetunió milyen hatalmas erőt képvisel. Mind e tények ismeretében el tudták képzelni, hogy Németország, és oldalvizén Magyarország megnyerheti ezt a háborút. Nem tudok mint mondani. Több oldalról bizonyított, objektív lehetőség volt arra, hogy kimaradjunk ebből a „nagyszerű kalandból”. Nem kell szemérmesen félrenézni, mellébeszélni. A Teleki Pál és Haller István tudományos rasszizmusán, a Gömbös Gyula, Imrédy Béla, Milotay István, Oláh György és Rajniss Ferenc fajgyűlölő és antikommunista eszméin nevelkedett magyar elit – egy Werth Henrik vezette vezérkar, egy Bárdossy László vezette magyar kormány – semmilyen körülmények között nem maradt volna ki a német szövetségből, a Szovjetunió elleni háborúból.

  Az eredményeket ismerjük.

Hócipő – Amerikai műdugó – 2009. június 24.

Hócipő – Neotahó szappanopera – 2009. június 24.

LMP – 2009. május 27.

  „Magyarországon a bal- és a jobboldal szembenállása nem arról szól, hogy különböző értékválasztásaink lennének azzal kapcsolatban, hogy hogyan kell közszolgáltatásokat fenntartani, és azokra mennyit szabad adóterhekből fordítani, hanem az dönt abban, hogy valaki baloldali vagy jobboldali, hogy nincsen olyan család, amelyet ne értek volna iszonyú traumák a XX. században, és hát kinek a szocializációja során mi vésődött be, hogy mitől kell jobban félni, annak alapján választ a baloldal és a jobboldal között [...] egyrészt ez teljesen eltorzítja a politikai diskurzust, és elviszi a tartalmi kérdésekről, másrészt pedig van egy olyan funkciója, hogy attól az oldaltól, amelyiktől a védelmet várja az ember a másik oldallal szemben, nagyon sok mindent elfogad.” Én még hozzátenném, hogy a szocializáció része pl. a kultúrkereszténység is, vagyis hogy ebben az esetben baloldali(nak mondott) pártra tilos szavazni, csakis a jobboldali(nak mondott) pártok jöhetnek szóba, még akkor is, ha vezetőik néhány év teljesen más stílus és alapvetés után kezdtek el „meggyőződéses” nemzeti keresztények lenni. A másik oldalon 60 alatt nemigen találkozom e fajta „őskomcsikkal” :-) Senkit nem ismerek, aki azért nem szavaz a jobb oldalra, mert ilyen családban nőtt föl. Ez a – rettentően elkeserítő – generációs fertőződés ezek szerint csak nemzeti-keresztény körökben lehetséges? Vajon miért?

Népszerűségi lista – 2009. március 16.

   1. Orbán Viktor 2. Sólyom László 3. Szili Katalin. A gátlástalan és cinikus, a hiú és korlátolt, valamint a szimplán ostoba. Hát nem tudom. Elgondolkodtató, hogy azzal az országgal, amelynek népe ezt a 3 politikust kedveli legjobban, lehet-e egyáltalán kezdeni valamit.

Széchenyi Fürdő – 2009. február 15.

   Másodszor írtam be a panaszkönyvbe. Elsőre küldtek egy semmitmondó válaszlevelet. (Másodikra is.) A helyzet az, hogy 2.800 Ft a jegy (országimázsromboló, turistalehúzó ár), miközben a fele le van zárva, a szolgáltatások fele nem működik. A lezárt részleget egyébként tavaly újították föl, most pedig garanciális javítások vannak. Az első kiírás alapján 10 napig. 10 nap után még 40 napig... Lehet 400%-ot tévedni...? Egyébként ha valami (ajtó, óra, zuhany, stb.) elromlik, hónapokig úgy marad, ami a jegyár tekintetében még érthetetlenebb. Mármint hogy miért nem futja egy hatékony karbantartó brigádra. Többnyelvű feliratok helyenként vannak, de én már 2-szer irányítottam ki a csak magyarul jelzett férfi öltözőből külföldi nőket... Szokás szerint tehát itt is „majdnem jó”, csak hiányzik az a kis odafigyelés, ami a befektetett energiát 5-10%-nál többel nem növelné.

Trattoria – Ráday utca – 2009. február 18.

  Jó hely, jó pizza. De. A számlán szerepel a végösszeg, alatta „TIP: „ és a végösszeg 10%-a. A pincér szó nélkül (egészen pontosan meg sem várva a szavunkat) elviszi a tízezrest, és a borravalót beleszámítva ad vissza. Amikor szóvátesszük, először bunkó, majd megsértődik(!) Kérdés: ha a borravaló automatikus, miért nincs az étlapon feltüntetve (mivel ez amúgy kötelező lenne, ha már a naiv [turista] vendégek megkopasztásának ez a nálunk szokatlan módszere itt alkalmaztatik)? Válasz: majd rátesszük... Kérdés: hogy van az elképzelve, hogy nem a vendég dönti el (mivel szóhoz sem jut), mennyi borravalót ad? Válasz: mi így szoktuk... Szeretem ezt a várost, szeretem ezt az országot. Itt mindig történik valami kaland. Nem lehet megszokni. Például a törzshelyedet (kivéve Zorbát :-) ), mert 1 év múlva úgysem lesz ott... Na meg bunkó pincér talán máshol is van, persze jobbára a közelben. Na de sértődős...? :-)

Bakáts Tibor – 2009. január 20.

  Ez a csávó műsort vezet a Klubrádióban (kedd 10h-12h). És jó! Ráadásul az elején föl szokta olvasni a saját írását, aktuális témában. És az is jó, söt, az a legjobb az egész műsorban. Ha bármi rosszat mondtam valaha az arcra, visszavonom. Ráadásul fél 11-kor mindig fölhívja Wahornt és Para Kovácsot. Remek.

Vérmérgezés '88 – 2009. január 18.

   Ezt a sztorit azért írom le, mert annyian kérdezték az elmúlt 20 év során, hogy már nem tudom hova színesíteni magamnak, így aztán végtelenül unom. Mostantól csak ezt a linket fogom bediktálni :-) Szóval '88 augusztusában megcsúsztam a Velencei tó egyik strandjának a lépcsőjén, és így a lábszáramon felületi sérülés keletkezett. 3 nap múlva 41 fokos lázam lett és a nevetséges seb is annyira fájt, hogy nem tudtam rendesen a lábamra állni. Fehérvári kórház ügyelet, vérvétel, stb. Diagnózis: napszúrás (soha nem kaptam, azóta sem, előtte sem), a lábam pedig nem fáj, ne rinyáljak (bár akkoriban ezt a szót még nem nagyon használtuk :-) ). Nos, 15 évesen az ember még eltűr ilyesmit, (főleg akkoriban) megszokta, hogy alázzák, ma már arcon rúgnám az orvost az ép lábammal. Másnap semmi javulás, sőt, dagadni kezd a lábam. Irány Pest, XI. kerületi SzTK. Röntgen, diagnózis: bokatörés. No comment, 40 fokos láz, dagadó lábszár... Bár tény, hogy ahogy végigcsúsztam a strandlépcsőn, a bokámon is volt egy horzsolás. A legrosszabb: gipsz. Másnap combdagadás. Vissza az SzTK-ba, anyám kiveri a balhét, erre beutalnak a Jánosba, bár „okot nem látunk, de anyuka dühös”. János kórház, gipsz le, rettenetes fájdalom, még mindig magas láz. (Egy végletesen kövér orvos közben aláz, „anyámasszony katonája” és más, hasonlóan eredeti titulusokat aggat rám. Ő későbbi bentfekvésemkor is vissza-visszatér, hasonló stílussal. Pl. viccesen úgy csinál, mint aki rá akar csapni a bekötözött lábamra, az utolsó pillanatban megállítja a csapást, majd leszid, hogy összerándultam...) Diagnózis: vénagyulladás. Ez egy öregkori betegség, az elvékonyodott érfalakon „átszivárgó” vér okozza. Benntartanak. 2 nap múlva katasztrófa, a fel nem fedezett baktérium (Staphylococcus ill. Screptococcus, vagyis „húsevő” baktérium) gyilkolni kezd. A lábszáram gennyedzik, a bőr elfeketedik és elhal, a combomat 2 oldalt hosszában föl kell nyitni. A diagnózis még mindig helytelen: gázgangréna. Ez egy legtöbbször földsérüléskor (pl. lövészárokban) előforduló, nagyon veszélyes baktérium, azonnal amputáció és még így is határeset. Irány a László kórház, fertőző osztály. Ott egy öreg, világháborúban már praktizáló orvos megállapítja, hogy ez nem gázgangréna. Ekkor aztán már kiderül. Persze már késő, a húsevő szereti a szívből kiáramló oxigéndús vért, odatelepszik, meg amúgy mindenhova máshova is. A veséim leállnak, dialízis. 4 napig napi konzorcium, vágjuk a lábat, ne vágjuk lábat, eleinte „úgyis mindegy”, később pedig a „talán megmarad, és nincs is szükség amputációra”. Tényleg megmaradok, 4 nap után az életveszély többé-kevésbé elmúlik, a vesék megindulnak, bár a szívemet még hónapokig vizsgálták. No de egy 15 éves emberszív elég kitartó :-) 2.5 hónap a kórházban, ebből 1.5 háton fekve. Eleinte a fertőzés megállítása a cél, később lehet gondolkodni a jövőn. A bőrt a lábszáramon és a térdem mögött a bal lábam combjának meghámozásával pótolják a szép emlékű, azóta a körülményekre hivatkozva bezárt Kun utcai Égés és plasztikán. Epizódok: a László osztályvezető (traumatológia) főorvosa konkrét szaktudás nélkül azt mondja a szüleimnek, hogy a szívbillentyűim tönkre mentek, és 10 évente műanyagot kell helyettük betenni. A kardiológus 2 nappal később körülírja a „baromság” kifejezést. Anyámnak és apámnak azt a 2 napját nem kívánom senkinek. Az egyik sebész, szintén konkrét szaktudás nélkül kijelenti a szüleimnek, hogy „értsék meg, ez a láb már nem láb, hiába lenne plasztika”. Néhány nappal később a plasztikai sebész szintén a „baromság” kifejezést írja körül, diplomatikusan kerülve a kolléga kritizálását. Amikor újra járni kéne tanulnom, egy térd fölé kicsivel érő járókeretet adnak. Ez az egy van. Másnap a gyógytornásznő a saját, magántulajdonú, állítható alumínium mankóját hozza be nekem. 2 hónap múlva tudom annyira behajlítani a térdem, hogy nem látszik rajtam járás közben.
  Az „Égés és plasztikán” zseniális arcok feküdtek. Az intenzíven Kálmán, a 14 éves cigány srác, aki a haverjai unszolására a vonat tetején kúszott velük játékból, de miután néhány centire megközelítette a vezetéket, az ívet húzott a kulcscsomójára, és össze-vissza égette mindenhol. Kedveltük egymást, az anyukája mindig hozta az Ifjúsági Magazinokat :-) (Összehozott bennünket, hogy együtt néztük végig néhány hét alatt 6 ember halálát, néhány ágyban cigizőét (ezt ne csináljátok, lassú, fájdalmas, szörnyű halál), az alkoholista, hűtővíz által leforrázott teherautó sofőrét (aki ha nem alkesz, 2 hét alatt meggyógyult volna), egy öregasszonyét, aki alig égett meg, csak a fekvéstől tüdőgyulát kapott, és még néhányét. Én vagyok az egyetlen, aki az egyhónapos ott tartózkodásom alatt élve távozott az intenzívről. Később Kálmán is.) Aztán már „kint” az osztályon volt egy villanyszerelő, akinek a társa nem kapcsolta le az áramot... (Ez jó arc, vidám, kedves, lehet vele sakkozni :-) ) Egy jó lelkű cigány, akinek fölgyújtották a kunyhóját, és szikra ment a csizmájába. (Később, amikor már csak „kötözésre” jártam be, legnagyobb megdöbbenésemre segített az angol leckémben. (Azt hiszem, ha volt bennem faji előítélet, akkor halt ki.) Bár rossz volt a kiejtése :-) ) Egy alkoholista, aki télen a mínusz 20-ban részegen nem talált bele a kulcslyukba, elaludt a hóban, és lefagytak az ujjai. Kedvencem egy másik, egyáltalán nem szimpatikus villanyszerelő, aki – szintén részegen – eltévedt(!) a kocsmából hazafelé, de rutinosan fölmászott a villanyoszlopra körülnézni, csak aztán az egyensúlyát vesztve ösztönösen megkapaszkodott a vezetékben... Ja és szeptember-október lévén rengeteg kuktás, arcba robbanós pálinkafőző... Az arcuk és az általában méretes hasuk égett meg. Érkezéskor mindig maguk alatt voltak, de az arc, ha csak 1. (vagy gyenge 2.) fokú az égés, félelmetesen gyorsan gyógyul. 2 hét múlva mind hazament, így több „generációt” is megismerhettem :-)

Zorba – 2009. január 10.

  Zorba büféje (XI. Karinthy – Egry sarok) 15 éves. Van tehát mégis, amit meg lehet szokni Budapesten... Milyen kár, hogy amikor odajártam suliba, még nem voltak ott... (Ehhez majdnem 10 évvel kéne fiatalabbnak lennem :-) ) Illetve nem biztos. Ha ott költöm el a zsebpénzt, nem maradt volna gombfocira :-)